Az édesapám és édesanyám nagyon szeretik egymást, bár ez néha nem igazán látszik egy külső szemlélő, mondhatnám úgy is, hogy idegen számára. Nagyon sokat tudják marni egymást, hiszen számtalan dologban nem igazán egyezik az ízlésük és véleményük, néha még a világnézetük sem. Azt mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást, és ha nem ismerném őket, azt mondám, hogy ez párkapcsolati viszonylatban balgaság, így azonban ők rá a tökéletes példa.
Például körülbelül nyolc éve hogy abba a házba költöztek, ahol most is laknak. Nekünk emeletes házban volt lakásunk Pesten sokáig, ott is nőttünk fel, de amikor már az egzisztencia engedte, vettek egy kertes házat, pici apró aranyos udvarral, ahol anyukám is kiülhet a délutáni kávét meginni és édesapám is hódolhat nagy szerelmének, a kertészkedésnek. Ebben az egyben talán mindig is egyet értettek, hogy az embernek szüksége van az énidőre, a kikapcsolódásra és a hobbikra.
Abban azonban már nagyon nem értettek egyet soha sem, hogy mi kerüljön a falra, mi díszítse a ház falait. Édesanyám nem akarja a képeket a falon látni, mert az a véleménye, hogy a képeknek az albumban a helye, édesapám viszont a festményekről nem akar hallani sem. Azt mondja azok régimódiak és egyébként is, nem egy kastély a házunk, hanem egy családi fészek.
Most azonban mi megtaláltuk az öcsémmel a kifejezetten kompromisszumképes és tökéletes ajándékot számukra, amit mivel kapnak tőlünk, ezért biztos, hogy mindketten el fognak fogadni, és talán sikerül egy nyolc éves családi vitát is feloldanunk ezzel. A megoldásunk pedig nem más, mint egy gyönyörű szép Balaton vászonkép. Ez ugyanis se nem fénykép, se nem festmény, hanem pont a kettő között van, ráadásul a Balatonnal a régi családi hétvégéket is feleleveníti a Balcsi partján. Remélem mindketten nagyon fognak neki örülni, és feloldódik végre a nyolc éves vita az üres falakról és arról, hogy minek kellene oda kerülnie.